Szombaton, tavaly januári halála után másodízben volt a Németh Pál emléknap. Ünnepélyes, előre megtervezett programmal, zenével, verssel, fotókiállítással, kalapácsvető versennyel, videó vetítéssel. Nekem azonban – bizonyára másoknak is – hiányzott az, akire emlékeztünk. A hozzátartozók, barátok, ismerősök, sporttársak, tanítványai, mindenki valamilyen formában emlékezett Németh Pálra. Régi képek, régi emlékek kerültek elő. Jómagam közös munkakapcsolatainkban kutatva próbáltam tisztelegni emléke előtt.

Már a Vas Népe sportrovatát vezettem, amikor negyedmagával jött be a laphoz. Azt próbálták úri módon elmagyarázni, mi a különbség a sokak által kedvenc futball és a magasabb szintű egyéni sportágak között. Munkában. S mivel náluk kegyetlenebb a meló, szeretnék, ha ezt az újságíró is megismerné, elismerné. Tanulságos két órás beszélgetés volt ez, sokat segítette további, több évtizedes sportújságírói munkámat. Ma is útmutató.

Elmentem néhány évben egy-két napra a keszthelyi edzőtáborozásukra is, láttam, a mester nem a levegőbe beszél. Kegyetlen munka volt ott is és itthon is, a Kondics utcában is, aztán később a Safrankó (mai Sugár) úton is.

Az említett találkozás igazi tartalmát mégis csak sokkal később, Barcelonában értettem meg. Az olimpiai stadionban Németh Pál mellett ülve szurkoltam Gécsek Tibornak és Horváth Attilának. Jóval a dobókör fölött a lelátón egy sállal integetett a dobások előtt és után is. Azt mondta, ők értik, veszik a jeleket. Ha sikerült a következő körben a javítás, boldog volt. Ha nem, csóválta a fejét. Akkor, ott, 70 ezer néző között, porszemként értettem meg a fent említett beszélgetést. Ott a körben, egyedül van a sportoló, csak az elvégzett munka a társa és a lelátóról egy-egy jó tanács.

- „A sportoló ha tudja, ha gondolja, ha nem, egy egész országot képvisel, s természetesen szűkebb pátriánkat is. Nem megyei vetélkedőn, nem is országos meghívásos versenyen, hanem az olimpián. Ezek nem nagy szavak, de tudni, érezni csak itt a helyszínen lehet” – ezen szavakat diktáltam 1992-ben a katalán fővárosból a Vas Népének.

-Végre megértetted azt, amiről évekkel ezelőtt beszéltem – mondta már itthon. Ez nagy dicséret volt tőle.

 Atlantában már rutinos „segítőnek” éreztem magamat, a lelátón néha el is találtam, mit is integet a kör felé a mester. Ha rosszat mondtam – ez sajnos többször előfordult - megjegyezte: „Még fejlődnöd kell!”

Az 1998-as budapesti atlétikai világbajnokságon talán még boldogabb volt, mint tanítványa, az aranyérmet szerző Gécsek Tibor. Egy biztató szó nekem is jutott: „Beletaláltál!”– mondta szinte egybehangzóan a győztes és a mester. Az Eb előtt 10 nappal megjelent Visszatérés, avagy mi doppingolta Gécsek Tibort? című könyvemre célozva.

Most a második emléknapon, a Dobó SE otthonának falán lévő jelmondatok, idézetek is elém varázsolták alakját. A régi fotókat nézegetve is sok minden eszembe jutott, róla is, tanítványairól is. Ezek egy részét megosztottam özvegyével, alkalmi tárlatvezetőmmel, a mindenki által tisztelt Mariann nénivel. Kettőjük egy keretbe foglalt érettségi képének történetét mesélte elérzékenyülve, hiszen kapcsolatuk igazi diákszerelemből alakult boldog házassággá. Jó volt ezt (is) hallani, rájöttem, csak gondoltam, hogy jól ismerem, ismertem Palit: Pedig a hatvan éves korában készült, Karácsonykor megjelent interjúmban már bepillantást nyerhettem abba a biztos, nyugodt családi háttérbe, ahol minden a sportról és szeretetről szólt. Ahonnét naponta indulhatott edzésre, aztán a versenyekre, a világ minden tájára.

Közben a helyi és meghívott kalapácsvetők fegyelmezetten dobálták a szert, a jó eredményeket ugyanolyan lelkesedéssel fogadták, mint amikor hallhatták régi mesterük elismerő szavait. Most ezeket és az általa hagyott óriási űrt két fia, Laci és „Maca” (Zsolt) igyekszik betölteni.

Mikor elindultam hazafelé, azon morfondíroztam, történt-e valami olyan ezen a napon, amelyre azt mondta volna, hogy ebben még fejlődni kell. Egy biztos, Németh Pál tavaly januárban eltávozott közülünk, de ezen a napon is úgy éreztük, hogy itt van. Az életműve, az emléke örökké itt is marad. Az emléklapon ezt olvashattuk:

 „A győztesek soha nem adják fel. Akik feladják, soha nem győznek.”

Bodor Ferenc